Mint régi időkben a téli világ,

kint alszik a nyárban az itthoni táj,

az élet is alszik, de semmi komoly,

csak hullik a házra az éteri por.

Megállok a Végtelen lába előtt

és kérem, hogy adna egy kis pihenőt,

míg várom a téren, úgy elfog a vágy,

hogy lássam a Sorsaink szép fonalát.

A végtelen égen a csillag a ránc,

csak elkopik egyszer a nyakból a lánc,

úgy van az élet is, mint a mosoly,

elkopik emberek arcairól.

Megállok a Végtelen lába előtt

és kérem, hogy adna egy kis pihenőt,

míg várom a téren, úgy elfog a vágy,

hogy lássam a sorsaink szép fonalát.

A végtelen égen a csillag a ránc,

csak elkopik egyszer a nyakból a lánc,

csak úgy van az élet is, mint a mosoly,

elkopik emberek arcairól.

Nyitva a bár az ablak alatt,

lemegyek és lehűtöm a torkomat,

így várlak, én így várlak.

Ebben az eszement világban,

belemerülök egy pohárba,

így várlak, én így várlak.

Elmondom végre majd azt Neked,

ami régóta itt van a nyelvemen.

Szép vagy és hagyom,

szeress ma éjszaka nagyon,

tőlem elmúlhat ma minden,

ezen a világon túl vagy innen,

gyere mutasd meg nekem, mi az a szerelem!

Ha felkelsz majd, és nem süt a nap

és érzed, hogy tényleg egyedül vagy,

én várlak, én úgy várlak.

Elmondom végre majd azt Neked,

ami régóta itt van a nyelvemen.

Szép vagy és hagyom,

szeress ma éjszaka nagyon,

tőlem elmúlhat ma minden,

ezen a világon túl vagy innen,

gyere mutasd meg nekem, mi az a szerelem!

Egy eszement világban élek

valahol Európában ,

az Andrássy úton ébredek

egy kapualjban, valami zajban.

Száraz falevelet hord a szél,

egy titkos ügynök rólam mesél

lezárt aktába raknak

és összezavarnak, összezavarnak.

Egy eszement világban élek

valahol Európában,

ahol a Nyugat a zsírjába fullad,

a Kelet a nyomorúságába.

Ahol gazdagnak szabad csak lenni,

a szegénynek meg kell halni,

ahol az igazság csak úgy győzhet,

ha áthágja a törvényeket.

Elmúlt minden illúzió,

fekszem egy ágyon és nem olyan jó.

Nézem fenn a csillagokat,

ahogy összetörnek és lehullanak.

Elmúlt minden illúzió,

fekszem egy ágyon és nem olyan jó.

Nézem fenn a csillagokat,

ahogy összetörnek és lehullanak

az égből.

Olyan éhes vagyok, olyan fáradt vagyok,

Olyan éhes vagyok, olyan fáradt vagyok.

Istenem, mondd mi lelt engem,

hol van a régi jókedvem?

Eltűnt tőlem, mint az álom,

nyugalmam rég nem találom.

Emlékszem még, mit fogadtunk,

amikor egymást megtaláltuk,

megesküdtünk kőbe vésve,

hogy együtt leszünk mindörökre.

Hogyha elmész, kérlek menj békével,

de engem sohase felejts el,

de engem sohase felejts el.

Egy európai étteremben,

európai értelemben,

elköszöntél, elengedtél,

engem többet nem kerestél.

Hogyha elmész, kérlek menj békével,

de engem sohase felejts el,

de engem sohase felejts el.

Nem is hozzád való vagyok,

nem is hozzád való vagyok.

Nem is hozzád való vagyok,

nem is hozzád való vagyok.

Megszólal a rádió és jó reggelt kíván,

forog a világ és rám feküdt egy zöld színű elefánt.

Alka - Seltzerer a gyomorban, semmi nincs a helyén,

lakás volt, ma romhalmaz, fekszem a legtetején.

Ünnepeltünk éjjel, hiszen ünnep minden nap,

néhány üveg körbejárt, vártuk a lányokat.

Jó a party, egy könnyű tánc, ha elég jól iszom,

ki a hibás, hogy eldurvult, talán a víziszony.

Nem kellett volna már az az utolsó pohár,

az utolsó pohár másnap reggel fáj.

Nem kellett volna már az az utolsó pohár,

az utolsó pohár másnap reggel fáj.

Fenn az őrtoronyban

olyan sötét az ég,

itt a félelemmel

lehet, nem sokra mész.

És ha mégis egyszer

bezárna fenn az ég

Én akkor is gondolok majd Rád,

mikor lángol körülöttünk a világ.

Ha nem ragyognak az égen a csillagok,

törékenyek vagyunk.

Fenn az őrtoronyból

látni a világon túl,

minden béke után

újabb háború dúl.

És ha mégis egyszer,

bezárna fenn az ég

Én akkor is gondolok majd Rád,

mikor lángol körülöttünk a világ.

Ha nem ragyognak az égen a csillagok,

törékenyek vagyunk,

olyan törékenyek vagyunk.

Minden emberségem

pokolba vetették,

minden igazságom

tagadták, elvették.

Fegyverrel kezemben

hogyan szerethetnék

Én akkor is gondolok majd Rád,

mikor lángol körülöttünk a világ.

Ha nem ragyognak az égen a csillagok,

törékenyek vagyunk,

olyan törékenyek vagyunk.

A Hold keresői elálmosodtak,

mikor a csillagos égből életet loptak,

a Hold keresői elálmosodtak,

mikor a tűz erejével világra hoztak.

Hallani zúgó szavát a szélnek,

halálos télből üzen az élet,

égi tüzekből földre születtem,

vagyok legyőzve legyőzhetetlen.

Fordul a Föld, és megjön az álmodás

akkor is lesz, ha semmi sem lesz tovább,

fordul a Föld, és megjön az álmodás,

mi akkor is leszünk, ha holnaptól semmi sem lesz tovább.

A Hold keresői elálmosodtak,

mikor a csillagos égből életet loptak,

a Hold keresői elálmosodtak,

mikor a tűz erejével világra hoztak.

Fordul a Föld, és megjön az álmodás,

akkor is lesz, ha semmi sem lesz tovább,

fordul a Föld, és megjön az álmodás,

mi akkor is leszünk, ha holnaptól semmi sem lesz tovább.

Emlék, színes álomkép, ami

nemrég újra átfutott rajtam.

Szép volt, de a festő vásznán csak egy

színfolt, idegen nem láthatja.

Négyszáz nap, örök boldogság ígérete

ez volt, amit nekünk az ég adott,

szép éjszakák és nappalok.

Volt egy dal, sokszor álmomban fülembe

dúdoltad, így a lelkembe írtad.

Ez, ez az a dal, gyönyörű ígéret, mégis megéget.

Ez, ez az a dal, ami reményt ad, mindig vigasztal.

Ez, ez az a dal, amit Te adtál, belém kódoltál.

Ez, ez az a dal, ami mindig bennem él.